A Japán történelmet tizennégy nagyobb periódusra osztják fel: - Jómon-korszak (縄文時代 Jōmon jidai kb. i. e. 12000 – i. e. 300): e kor elején jelentek meg az első emberek a szigeteken – leszámítva az ainukat, akik ekkor már jelen voltak Hokkaidón. Eleinte vadászó-gyűjtögető életmód volt a jellemző, majd a kor vége felé kezdetleges mezőgazdálkodás – főleg a folyók mentén – és az első cölöpökre épített házak is ekkor jelentek meg. A korszak a nevét a szürke agyagból égetett zsinórmintás edényeiről kapta. - Yayoi-korszak (弥生時代 Yayoi jidai i. e. 300 – i. sz. 300): A tokiói Yayoi negyedben talált edénymaradványokról nyerte nevét a korszak. Ekkor jelent meg a vas és a bronz a szigeteken – előbbit a mezőgazdaságban használták különböző eszközök készítéséhez, utóbbiból főleg fegyvereket és rituális tárgyakat készítettek. Ekkor kezdődött a rizstermesztés, és ekkor alakult ki az addigi sámánizmusból a Sintó. Szinén ebből a korból valók az első feljegyzések Japánról az országon kívülről: i. sz. 57-ben a Késői Han könyvében tesznek említést róluk. - Kofun-korszak (古墳時代 Kofun jidai 250-538): Kofunnak a jellegzetes kulcslyuk alakú sírokat nevezték, ebben a korban terjedt el ez a temetkezési módszer. Ebben az időben kezdett egységesebbé válni a társadalom. Több nagyobb település jött létre, melyeket általában a legerősebb klánok irányítottak. Később a császári család is az ekkor legkiemelkedőbb Yamato klántól származtatta magát. - Aszuka-kor (飛鳥時代 Asuka jidai 538-710): A Yamato klán köré központosult a hatalom nagy része, így az első császár is közülük került ki a Taika-reformot követően. A Buddhizmus ekkor terjedt el Japánban Sótoku Taisinek köszönhetően, aki Szuiko császárnő régense volt. - Nara-kor (奈良時代 Nara jidai 710-794): 710-ben a birodalmi központ Aszukából Narába költözött. Ezt a periódust tartják a Japán kormányzás egyik aranykorának, erős állam volt egységes vezetéssel annak ellenére, hogy a császári családnak többször is viszálya volt a Fudzsivara klánnal. Ekkor építették a Tódaidzsi templomot mely a Nagy Buddha csarnokának ad otthont. Elkezdődött a buddhizmus és a sintó szinkretizmusa. Jelentőssé vált a Kínával való kereskedelem. A korszak második felének végére a császári udvar Nagaokába költözött. - Heian-kor (平安時代 Heian jidai 794-1185): A főváros neve Heian-kjó volt ekkor. Ebben a korban kezdett elterjedni a harcos elitekből álló kaszt, a szamurájok vagy más néven busik. A korszak első felének végére a hatalom a Fudzsivarák kezébe került, majd Go-szandzso császár söpörte félre őket. Nyugvása nem volt, mert két másik klán, a Minamoto és Taira is veszélyeztette a hatalmát. A nézeteltérések az 1156-os Hógen lázadásban teljesedtek ki, mikor a Fudzsivarák segítette császárnak szembe kellett néznie egy másik örökössel, akit a Taira és Minamoto támogattak. A Fudzsivarák ezt követően eltűntek, a hatalom a szamurájok kezébe került. Elsőként Taira Kijomori került vezető pozícióba, majd a halála után Minamoto Joritomó megtámadta a fővárost és elűzte a Tairákat. Joritomó volt az, aki a bakufu rendszert bevezette a korszak végén. - Kamakura-kor (鎌倉時代 Kamakura jidai 1185-1333): Az első nagy sógunátus, a Kamakura uralma. Ekkora a legtöbb hivatal, amit nem szamurájok irányítottak névleg megmaradtak ugyan, de nem volt hatalmuk. Minamoto Joritomó és testvére, Josicune 1185 a Dan-no-urai csatában megfutamították a Tairák maradékát is. Joritomót 1195-ben a császártól Seii Tai-Shōgun címet kapott. A császári központ Kiotóban volt, de a bakufu Kamakurába költözött és onnét kormányzott. Ekkor dúlt Ázsiában és Európában a Mongol invázió, Japán ellen is megkíséreltek két támadást 1274-ben és 1281-ben, de mindkettő sikertelen volt. A japánok továbbra is tartottak az inváziótól és rengeteg pénzt költöttek fegyverkezésre, mely kis híján tönkretette a gazdaságot. Ezt követte az ún. Kenmu-restauráció, melyben a sógunátustól puccsal elvették a hatalmat. A puccsot Go-Daigo császár irányította. A központ ismét Kiotóba került, de nem tartott sokáig, mert a császár egykori támaogatója, Asikaga Takaudzsi – aki a szamurájok támogatását élvezte – visszament Kamakurába és elkezdett hadurakat maga köré szervezni. Eleinte visszaszorították őket Kjúsúig, de ott szövetségeseket találtak és ismét bevonultak Honsúba. A döntő csata 1336-ban Minatogavában történt, Asikaga Takaudzsi győzedelmeskedett a császárhű csapatok felett. A győztes hadak Kamakurába vonultak és új császárt választottak, ezzel megalakítva az Északi Udvart. Go-Daigo visszavonult és a központját Déli Udvarnak nevezte. Az új császár Takaudzsit sógunnak nevezte, de az ország egyesítésére 1392-ig - Go-Daigo utolsó örökösének a haláláig - nem került sor. - Muromacsi-kor (室町時代 Muromachi jidai 1336-1573): Asikaga Takaudzsi sógunná nevezésével elkezdődött a korszak. Az elején lezajlott a Kenmu-restauráció egyik szövődménye, a Nanboku-csó (南北朝時代 Nanboku-chō jidai 1336-1392) az Északi és Déli Udvarok kora, mely Go-Daigo császár vérvonalának kihalásakor megszűnt. Az országegyesítés után az Asikagák nem sokat változtattak a Kamakura-kori kormányzás módszerein, de a császári udvart jobban a markukban tartották, mint az előző sógunátus. Az Asikaga sógunátus a nagyobb hadurak koalíciójának az alapján működött, viszont nem voltak képesek elhárítani több nagyobb problémát, mint például a Korea felől érkező kalózok (Wako) semlegesítése. Az 1274-es és 1281-es mongol támadások óta nem volt kereskedelmi kapcsolat Kínával, ez azonban ismét elkezdődött. A kereskedőkkel Zen buddhista papok érkeztek, így ez a vallási irányzat még erősebbé vált. A korszakot ugyan 1573-ig datálják, de tulajdonképpen már 1465-ben elindult egy másik korszak, a Hadakozó Államok kora (戦国時代 Sengoku jidai 1465-1603), mely az Asikaga sógunok hatalmának gyengülésekor az országot a folyamatos belháborúk helyszínévé tette. Megérkeztek az első keresztény, portugál hajósok a szigetre Kína felől 1543-ban. Ekkor ismerkedett meg Japán az európai vívmányokkal. Az első hajósokat jezsuita szerzetesek követték, akik térítési jogot is kaptak egyes Daimjóktól. - Azucsi-Momojama-kor (安土桃山時代 Azuchi-Momoyama jidai): 1573-ban az utolsó Asikaga sógunt, Josiakit az akkori hadurak közül hódításaival kiemelkedő Oda Nobunaga elűzte. Ő 1560-ban kezdte felhalmozni győzelmeit, mikor minden erőkülönbség dacára legyőzte Imagava Josimotót az Okehazamai csatában. Az Imagavát szövetségese volt ekkoriban a későbbi Edo-korszak első sógunja, Tokugava Iejaszu, aki Josimotó halálát követően 1562-ben Nobunaga vazallusa lett. Nobunaga, aki ekkor még támogatta a sógunátust, megunta a belviszályokat és bevonult Kiotóba, hogy kicsikarja Asikaga Josiaki sógunná nevezését a császártól. Mindeközben sikeresen és igen kegyetlenül vette fel a kesztyűt ellenfeleivel szemben. Josiaki visszarettent Nobunaga hatalmától és maga köré gyűjtött minden erősebb daimjót, akit elért – köztük a híres stratégát, Takeda Singent és magát Nobunaga sógorát, Azai Nagamaszát is. Singen kezdte meg diadalmenetét, mikor elindult Nobunaga tartománya, Ovari felé – útja közben magát Iejaszut is legyőzte Mikatagaharánál – céljait azonban nem tudta elérni, mert 1573-ban, út közben ismeretlen körülmények között meghalt. A Takedák visszavonultak Singen fiának, Kacujorinak a vezetésével. Ugyanebben az évben Josakit elűzte Nobunaga, miután legyőzte az ellene vonuló Azai-Aszakura szövetséget. A tűzfegyverek megszerzése érdekében támogatta a kereszténységet a buddhizmussal szemben, amiért több erősen buddhista daimjó – köztük Ueszugi Kensin – haragját is kivívta. Ekkoriban erősödött meg annyira, hogy seregeit már több célpont felé is ki tudta küldeni. Hódításai az 1575-ös Nagasinói csatában érték el fénypontjukat, mikor háromezer muskétással megsemmisítő vereséget mért Takeda Kacujori sergeire. Nem élvezhette sokáig diadalait azonban, 1582-ben vazallusa, Akecsi Micuhide ellene vezette azt a sereget, melyel Hasiba Hidejosi segítségére kellett volna sietnie. Micuhide bevonult Kiotóba és rágyújtotta Nobunagára a Honnódzsi templomot. Nobunaga ekkor kéntelen volt szeppukut elkövetni. A hatalmat ekkor Hasiba Hidejosi vette magához. Szövetségre lépett a Mori klánnal és Yamazakiban megütközött Micuhide seregeivel. A csatát Hidejosi nyerte. Ahhoz, hogy Nobunaga teljes öröksége az övé lehessen, előbb meg kellett küzdenie Nobunaga régi szövetségesével, Sibata Kacuievel, akit 1583-ban Sizugatakénél legyőzött. Utána Iejaszuval ütközött meg 1584-ben Komaki-Nagakuténál, a csata után Iejaszu hűséget fogadott neki. A Csószokabe és a Simazu klánok 1585-ben behódoltak. Ezt követően a Fudzsivara klán örökbefogadta Hidejosit és a Toyotomi családnévvel, valamin a Kanpaku ranggal jutalmazták meg. Sikoku és Kjúsú egyesítése után kilenc nagyobb daimjó hűségét nyerte meg, majd 1590-ben a Hodzsó klán Odavarai erődjének ostroma után sikeresen egyesítette Japánt. Hidejosi nem lehetett sógun, mivel paraszti sorból származott, ezért csak az egyel kisebb, de ugyanannyi hatalommal járó Taikó tisztségét tölthette be. Több népszerűtlen intézkedése volt, befagyasztotta a kasztok közötti átjutás lehetőségét, több keresztényt is keresztre feszíttetett. Több inváziós csapatot is küldött Koreába és Kínába 1592 és 1597 között, de ezek rendre elbuktak. Uralma az 1598-ban bekövetkezett halálával véget ért. Hidejosi halálakor fia, Hidejori még gyerek volt, nem léphetett apja nyomdokaiba. . Ellenségeskedés lángolt fel a daimjók között, akik két csoportra oszlottak: Az egyiküket Tokugava Iejaszu vezette, a másikukat Hidejosi egykori bizalmasa, Isida Micunari. Az ellenségeskedésnek az 1600-as Szekigaharai csata vetett véget, ahol Iejaszu győzedelmeskedett. Három évvel később megkapta a császártól a sóguni címet, ezzel elkezdődött a több, mint két és fél évszázados Edo-periódus. - Edo-korszak (江戸時代 Edo jidai 1603-1868) vagy Tokugava-korszak (徳川時代 Tokugawa jidai): A korszak Iejaszu Tokugava sógunná nevezésével kezdődött, aki 1605-ben le is mondott névleg és átadta a hatalmát fiának, Hidetadának. A Tojotomi örökös, Hidejori továbbra is fenyegetést jelentett, ezért 1615-ben Iejaszu megostromolta Oszakát és családostul szeppukura kényszerítette Hidejorit. A csata után a békesség kora köszöntött Japánra. A sógunátus egységesítette az adókat, a pénznemet, fejlesztette a kereskedelmet és a mezőgazdaságot. A daimjókat kötelezték, hogy a legidősebb fiaikat és feleségüket Edoba küldjék „tanulni”, így kordában tarthatták őket. A szamurájok nem művelhettek földet, cserébe viszont kölcsönöket vehettek fel, ami viszont 1750-re kimerüléssel fenyegette a kincstárat, így a szamurájok számára betiltották a luxussal teli életmód űzését. A kereszténységet betiltották, majd az 1637-38-as simabarai felkelés után elűzték a portugálokat is, csupán a holland és a kínai kereskedők számára tartottak fent egy mesterséges szigetet Nagaszaki közelében. Az elszigeteltség 1653-ig tartott, amikor egy Matthew Perry nevű amerikai hajóskapitány négy hajóval bevonult a jokohamai kikötőbe és ott erődemonstrációt tartott. Egy évvel később már hét hajóval tért vissza és kötelezte az akkorra már tehetetlenné vált sógunátust egy békeszerződés aláírására és az Egyesült Államokkal való diplomáciai nyitásra. Az elkövetkező öt évben több másik szerződést is aláírattak Japánnal, többek közt a Harris Egyezményt 1858-ban, mely igen kedvezőtlen pontokat fogalmazott meg az ország kárára. A nyugati „barbárok” bejövetele nacionalista mozgalmakat indított el Japánban. Ez első pont a Namamugi incidens volt 1862-ben, mikor megölték Sacumában egy Charles Lennox Richardson angol férfit. Nagy-Britannia válaszul lebombázta Kagosima kikötőjét és kártérítést követelt, amit a sógunátus ki is fizetett. Ezt követte a Kinmon incidens, melynek keretében a Csósú klán megpróbálta egy puccs keretében átvenni a hatalmat, ám ez nem sikerült. Végül Tokugava Josinobu 1867-ben megírta lemondását a császári udvarnak, ezzel megszűntette a Tokugava sógunátust. Ezt követően 1868-ban a Sacuma-Csósú szövetség bevonult Kiotóba, majd egy nappal később a tizenöt éves Meidzsi császár bejelentette, hogy átvette a hatalmat az ország felett. - Meiji -korszak (明治時代 Meiji jidai 1868-1912): A Tokugavák még egy kísérletet tettek a hatalomátvételre az 1868-69-es Bosin háborúban, de döntő vereséget szenvedtek és Edo is elesett. A megmaradt erőket Hokkaidóig üldözték, majd Hakodate ostroma után végleg legyőzték őket. A császár ezt követően modernizálta a hadsereget és átvett több nyugati intézményt, mint például a jogrendszert és a parlamentáris kormányzást. Általános hadkötelezettséget vezettetett be, a szamurájságnak pedig véget vetett – az addigi daimjók összes földjét elkobozta. Nagyhatalmi törekvések indultak meg, először a Kínai-japán háborúban (1894-95) és az Orosz-Japán háborúban nyilvánultak meg – mindkettőt Japán nyerte. Koreát 1910-ben sikerült annektálnia. Az angolokkal 1902-ben léptek szövetségre, mely egészen 1921-ig tartott. A kornak végül Meidzsi 1912-ben bekövetkezett halála vetett véget. - Taisó-kor (大正時代 Taishō jidai 1912.1926): Meidzsi halála után Taisó császár került trónra, de őt nem nagyon engedték nyilvánosság előtt mutatkozni, mivel nem volt teljesen épelméjű. Ezt a korszakot a császári hatalom gyengesége miatt Taisó-demokráciaként is emlegetik. Japán 1914-ben belépett az 1. világháborúba a Szövetségesek oldalán, és bár nem szántak neki nagyobb szerepet a német gyarmati előőrsök elfoglalásánál, Japán kihasználta az alkalmat és több mikronéziai német gyarmatot, valamint Qingdaot. Japán részt vett az 1919-es Versailles-i békeszerződés aláírásánál, majd később a Nemzetek Szövetségének tagja lett. Ellenőrzési jogot kapott az egyenlítőtől északra levő Csendes-óceáni szigetek felett, részt vett a háború utáni Oroszország-beli beavatkozásokban, ekkor szállták meg Külső-Mandzsúriát és Észak-Sakhalint. - Sóva-kor (昭和時代 Shōwa jidai 1926-1989): Taisó császár 1926-ban meghalt, fia Sóva, vagy ahogyan később ismerték, Hirohitó került trónra. A parlamentáris kormányzás nem gyökerezett elég mélyen ahhoz, hogy az 1930-as világgazdasági válság során a politikai és gazdasági nyomással megküzdjön, így a hatalom főleg a katonai vezetők kezébe került. Ez a hatalom megpróbálta függetleníteni magát a császártól, még egy puccsal is megpróbálkozott, amit Hirohitó összezúzott. A legtöbb pártról úgy gondolták, hogy csak aszéthúzást erősítik, így ezek rendre megszűntek, vagy beolvadtak az IRAA nevű fasiszta pártba. Japán 1931-ben megszállta Belső-Mandzsúriát és léterhozott egy bábállamot, emiatt 1933-ban ki kellett lépnie a Nemzetek Szövetségéből. Több incidens követte egymást, végül 1937-ben kitört a 2. Kínai-Japán háború. Az Anti-Komintern Paktumba 1936-ban lépett Japán újraélesztette a hakkó icsiut, avagy a császár mennyei jogát a világ egyesítésére és uralására, és később ez alapján viselkedtek úgy az elfoglalt ázsiai kolóniákon, mint megmentők. Nem sokáig tartott azonban a háború, mivel a szovjetek 1938-ban a Khasan tónál, majd 1939-ben Khalkin Golnál mértek rájuk vereséget. A Japánok nemakartak a szovjetekkel háborúzni, így 1941-ben megkötötték a szovjet-japán semlegességi paktumot, mely 1945-ig tartott, mikor a szovjetek megszállták Mandzsúriát és Koreát. Japán és az USA között egyre jobban kezdett elmérgesedni a viszony, főleg a Nanjing mészárlás és Francia Indokína megszállása miatt, ekkor az amerikai kormány embargót vezetett be a Japán számára nélkülözhetetlen importcikkekre. Japán követeléseit Kína megszállására az USA rendre elutasította, így 1941-ben a császár elfogadta Hideki Tódzsó tábornok háborús terveit. Amerika a Fülöp-szigetek felől várta a japán támadást, így a főflottájuk megtámadása Pearl Harbour-nál meglepetésszerűen érte őket. Mégsem volt sikeres hosszútávon. Egyrészt nem sikerült elsüllyeszteni a repülőgép-anyahajókat, másrészt sok – az amerikai hadsereg számára létfontosságú – part menti létesítményt érintetlenül hagytak. Az USA válasza a teljes megtorlás volt. Pearl Harbour-t követően Japán sikeres támadásokkal több területet is elfoglalt Délkelet-Ázsiában egészen Ausztrália határáig 1941 és 42 között, valamint sikerrel vette fel a harcot a Csendes-óceáni Brit, Holland és Amerikai hadiflottákkal szemben. Az anyaországban eközben burjánzott a fasizmus. Nem sokáig tartott a diadalmenet, hat hónappal Pearl Harbor-t követően a Japán flotta súlyos vereséget szenvedett az USA-val szemben a Midway-i csatában. Amerika ezek után sorra támadta az elfoglalt területeket és összezúzta az utánpótlási vonalakat, bombázógépeikkel egészen az anyaországig jutottak. A japán hadi készletek 1944-ben már kimerüléssel fenyegettek. Tokiót 1945-ben bombázták le, majd miután Japán ekkor sem volt hajlandó kapitulálni, Amerika augusztusban atombombát dobott Nagaszakira és Hirosimára. Az erődemonstráció elég sikeres volt ahhoz, hogy Japántól kicsikarják a békeszerződést. A Japán veszteségek hatalmasak voltak; a lakosság egy része fertőzésekben és éhezésekben meghalt, a haderőt teljesen összezúzták; 63 város romokban állt. Szibéria hadifogságba több, mint hatszázezer katona esett. A háborút követően Japánt demokratikus országgá alakították az amerikai Douglas McArthur felügyelete alatt. Le kellett szerelnie hadseregét, területén állandó amerikai hadi jelenlét volt jellemző. Az országon kívül megszerzett területeikről le kellett mondaniuk. A reformokat amerikai felügyelet alatt japánok hajtották végre. Szervezetté vált a munkaerő és újraindult az iparosodás. A gazdaság csodába illő fejlődésen esett át 1950 és 1980 között. A császár hatalma hivatalosan is megszűnt, de a Tokiói pert megúszta, ahol háborús bűnökben több politikust is kivégeztek. A legjobb ütemű fejlődést Sigeru Josida miniszterelnök hozta meg az országnak. Három dologra helyezte a hangsúlyt: gazdasági növekedés, nemzetközi stratégiai ügyekbe be nem avatkozás és az amerikai hadi bázisok ellátása. Ez volt a Josida-doktrína, mely nagyon sikeresnek bizonyult. A Koreai háborúba beszálltak Amerika oldalán, így a Hidegháború résztvevőivé váltak. Egyetlen nagyobb krízis zavarta meg a nyugalmat ez idő tájt: 1960-ban a kormány aláírt Amerikával egy kölcsönös védelmi paktumot, melyet az ellenzék nem akart elfogadni, így több nagyobb utcai demonstrációba torkollott. A Japánok nézete az USA-ról ekkor megromlott és csak 1972-ben javult, mikor a Vietnam-i háború befejeztekor Amerika újra Japán felségterület alá helyezte Okinavát. Kínával 1972-ben vettek fel újra kereskedelmi kapcsolatot, a szovjetekkel ez viszont problémásabb volt. - Heiszei-kor (平成時代 Heisei jidai 1989-): Hirohito 1989-ben meghalt, fia Akihitó császár került trónra. Uralkodásának kezdete és a Kelet-európai rendszerváltás között kapcsolat nem volt. Japán a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált, a japán ingatlanok értékei 60%-kal nőttek. A munkanélküliség magas volt ugyan, de nem válságos. A hosszabb távú munkák ritkábbá váltak, inkább a részmunkaidős állásoknak kedvezett a piac.